Olajkép, pasztell, ceruzarajz, rézkarc, szitanyomat a
www.kepkereskedo.hu webgaléria, webáruház kínálatából!

Álltam a Haza legfőbb kortárs művészeti intézményében az állandó kiállítás egyik darabja előtt, és eltűnődtem. Hegynyi márvány, üveg, csillogó fém és csúcstechnika van a célnak rendelve, hogy korunk polgára átfogó képet kaphasson a kultúra állapotáról Magyarországon. Építészetileg lenyűgöző, esztétikus és egyértelműen mívesen kivitelezett palotája ez a szellemnek. Szeretem a Művészetek Palotáját. Tiszteletet ébreszt bennem ennyi elszántság, áldozat, amivel emelték.

 Álltam a vászon előtt, és tűnődtem, miképpen kaphatott itt helyet. Ugyanis, ami a falon lógott, egy sima fehér vászon volt, rászitázott betűsorokkal körben a szegélyén.

 Számomra ekkor vált tökéletesen bizonyossá, hogy hivatalos szinten a művészet halott. Ha a hazai művészet szentélyében megteheti valaki, hogy a nézőt ekképpen üti arcon, ha valaki idáig mehet a gátlástalanságban, s ehhez az ország hivatalos fórumot teremt neki, akkor nincs értelme a kortárs művészet irányairól beszélgetni, ahogy teszik ezt a nevezett intézményben keddenként, hozzáértő, bölcs művészettörténész moderálásával. Ami halott, annak nem lehet iránya sem, hatásról, véleményformáló szerepről nem is beszélve.

 Itt tartunk. Ma egy alkotás (s nem csak ez, az üres vászon, hanem szinte minden, ami értéknek van beállítva, vagyis nagyjából minden, amit katalógusban megjelentetnek) csupán annyit közöl: „eléggé jól fekszem valakiknél ahhoz, hogy lám, ezt is megtehessem!” Azzal együtt bizonyára jó ára van, s tartja is az értékét.

 Ezek után sietve hagytam el a Ludwig Múzeumot.

 Az előbbi helyzetértékelésem után kitérek arra, miben látom a jelenlegi szomorú állapotokból a kivezető utat, ami nem csupán az alkotók számára jelentene megváltást, de valódi színekkel gazdagítaná minden ember világát, a képzőművészet rehabilitációjan keresztül.

 Mivel egyértelmű, hogy hivatalos művészetpolitikai fordulatra hiába várunk, csak is a polgári szerveződés, a magántulajdonú galériák s az azok mentén kialakuló pártoló és baráti társaságok hozhatnak változást, felkavarva a kultúra állóvizét a hivatalostól eltérő hangvételű munkák bemutatásával. Ha az ilyen magánkezdeményezések nem követik el a hibát, hogy pályázati pénzek és egyéb juttatások formájában beállnak a jelenlegi tényezők amúgy is túl hosszú sorába, amilyen például a kortárs képzőművészeti aukció decemberben, résztvevőként a „művészeti műhelyek reprezentánsai”-nak aposztrofált galériákkal, melyek gyakorlatilag a Kultuszminisztérium járulékos szerveinek tekinthetők, s semmiben sem különböznek a feketén vizsgáztató gépjármű-vizsgaállomásoktól, tehát ha a magángalériák igyekeznek függetlenek maradni, megtalálhatják az utat, ami valóban előrevisz.

Ha valóban kvalitásos, gondolatiságában tartalmas műveket tárnak a közönség elé, számíthatnak rá, hogy a józan ítélőképesség nyomán feléled a vásárlókedv, s így azon túl, hogy a saját működésüket finanszírozni tudják, sőt hasznot is termelhetnek, s egyben betölthetik nemesebb céljukat is: értéket adhatnak és közvetíthetnek.

 A magángalériák jelenthetik azt a csatornát, amin át mindaz eljuthat a művészetbarátokhoz, amire szellemi lényként szükségük van. A hivatalos salaktenger alternatívájaként az alkotók széles köre által szavatolt változatosságot, az igazodási-pénzszerzési vágytól nem vezérelt gondolati tartalmat kínálhatják fel, s ha bölcsen szelektálnak a reprezentáció előtt, a magas szakmai nívót is.

 Meggyőződésem, hogy elég alkotóerő és vásárlókedv maradt még széles körben ahhoz, hogy a művészet reinkarnációja megszülethessen, s oltalomban, józan polgári neveltetésben felcseperedhessék, hogy egyszer visszavegye a trónt jogos jussaként magának, azt a trónt, melytől valakik egyszer megfosztották, s melyet manapság egy furcsa torzszülött bitorol.

    Nincsenek kétségeim afelől, hogy minden ellenkező hit és meggyőződés ellenére nem létezik már képzőművészet Magyarországon, sőt Európában sem.

    Ami van helyette, az tematizált, szakmailag nívótlan produktumok tengere, melyek egy olyan „eszmeáramlat” mellé tagozódnak be, mely már keletkezésekor is szemfényvesztés, tartalom és értéktudat nélküli bohóckodás volt csupán.

     Hogy is nézne ki a művész-mű-befogadó viszony, annak egészséges állapotában?

    Az alkotó (itt még nem feltétlenül művész) létrehoz valamit, ami a saját jogán, létezése önértéke által vagy tesz hatást a befogadóra, vagy nem. Eme hatás lehet jó esetben frenetikus, a katartikustól a feszültségkeltésig, az üldöző-ostorozóig sokféle, de maradhat éppenséggel hatástalan is egy kép, szobor, installáció, vagy egyéb végtermék. Ami a fő: a befogadó a mű kvalitásából kiindulva állapítja meg annak valódi jelentőségét, s ezáltal emel művészi rangra egy alkotót.

     Hogy néz ki ez a hármas viszonylat napjainkban? Meghatározó, sőt kizárólagos befolyással bíró eszmék, körök és minden szellemi létállapotot szétziláló befektetők mondják meg, az alkotások nívójától függetlenül, ki a művész. A befogadó ezek után találkozik a művel annak valójában, s mivel értékítélete eleve erős presszió alatt áll (korának embere ő is, ugyanazon áramlatok mossák az ő agyát is), valamint az esetek többségében szellemtörténeti ismeretei és intelligenciaszintje nem egyenesen aránylik tőkeerejéhez, értelemszerűen az előemésztett táplálékot választja majd a nyersebb, ízletesebb, tartalmasabb falatok helyett. Simán a kamu posztmodern, a gyökértelen absztrakció mellett nyitja meg pénztárcáját.

    Igazából nem is a pénztárca itt a gond, hiszen a festeni képes emberek úgyis megkeresik a kenyérre valót innen-onnan, hanem azzal, hogy kialakult és egyre erősödik Magyarországon egy állapot, melyben inkompetens csalók mint alkotók veregetik egymás vállát, köreiket bebetonozva, hermetikusan bezárva, s ezeket pénzeli egy rosszindulatú, legtöbbször cinikusan haszonelvű befektetői kör, akik jól bevált marketingeszközök segítségével  csinálnak ezen ál-művészekből jól megtérülő befektetést. A posztmodernnek, mint irányzatnak ezen mesterséges gerjesztése és a befektetői oldalról való felfuttatása a kilencszázas évek eleje óta folyik, s napjainkra oda jutottunk, hogy művészeti iskoláinkban kizárólagosan az értelmezhetetlen „avantgarde” az egyedüli irányadó szemlélet. A szakmai alapok súlyos megrendülésén túl az is eredménye ennek a helyzetnek, hogy a potenciális befogadók (nem szükségszerűen vásárlók, nem csupán ebből az aspektusból nézem a helyzetet) elfordulnak a „művészettől”, nem várnak már ezen a csatornán semmit, ami számukra hangulatokat, benyomásokat, vagy konkrét értékeket közvetíthetne.

    Ami azelőtt morális-esztétikai tartalommal bíró, valódi művészeti ág volt, azt kasztrálta a végtelen szabadelvűség, a kulturális örökség szisztematikus relativizálása. Ma egy festőművész nem igazán mutatkozik be úgy, hogy hivatását is említi, mert az emberek hajlamosak lelegyinteni, „áh, még egy olyan pojáca”, mondják, korunk jellegzetes alakjaira asszociálva. De mi más is juthatna eszükbe, látva a hivatalos művészeti világ jelen élvonalát, a Derkovits-ösztöndíjasok kritikán aluli szellemtelenségét és dilettantizmusát, a Fehér László féle semmitmondó, önmaguk kliséibe beleragadt, 20 millió Forintért keresett figurákat, vagy a KOGART legújabb Kultuszminiszteri megtámogatását, miáltal állami ösztöndíjasok képeivel gyarapodhat a gyűjtemény? Nagyon hosszan lehetne folytatni ezt a sort, ne legyenek senkinek sem illúziói.

     A helyzet így önmagát eszkalálja. Mindenki jól jár, senki nem kényszerül fejlődésre, kényelmetlen, alázatos önképzésre, a pénz meg csak árad vígan mindkét irányba, hiszen bármiből lehet nagy üzletet csinálni, ha kellőképpen felfuttatják.

     Én pedig, aki várok valamit a művészettől, inkább járok a nagy képtárakba, Múzeumokba, vagy éppen mise után időzöm el egy freskó, olajkép előtt - abból merítek hitet, hogy volt valamikor becsülete a gondolkodásnak, tudásnak, alázatnak, elkötelezettségnek, s ennek folyományaképpen a kellő szakmai szintű alkotásnak.

     Lehetséges, hogy egyszer összedől a mostani világlégvár, s valódi szellemi kibontakozás veheti kezdetét. Addig is festem, amit hitelesnek és értékesnek érzek.